Gondolat diffrakciók.
    
A vágy tengerpartján vallomások,a legtitkosabb érzelmek kinyílvánítását selymes
homokdünék lábánál ingerlasszó pányvázza ki. 
Hevesebb földrengés, ünnep, őrület követi egymást.Kiszámíthatatlanba való
bonyolódás, energiát elporlasztó, futó istenségek oltárán áldozunk,áldozatok
árán megszerzett szabadságunk vagy kibírja, vagy nem.
Vörös villámvonal cikázva szalad. Szabadság kilengését törvényszerűségek
szabályozzák, a lengés fokozatos elhalását fizika képletek börtönei fogják be,
csak a gondolat száll messze, tágul, ezüstösen tör elő, mint a higany fémöntudatával.
A fény a csapda. Fényes felületű szobrok a felkelő Nap felé fordulnak, a mozgás
megeleveníti a képeket, a fénytükröződések segítségével tájékozódni tudnak, míg
nyeldesik a rájuk spriccelő világosságot. A visszaverődés a sokszorozódással
arányosan veszít az élességéből, bizsergő izgalmak az emlékekről, az emlékek
pedig az útról verődnek vissza.
Az életkor változásaival állandóan mást csodálunk még érdeklődési területünkön is.
Nézeteink lassan túlontúl kristályosokká válnak.
Kozmikus zene, kettős tükrözés, zenei játék, dupla fénytörés, csillagzene...
Elidőzni a szépségnél, elmerülni a pillanat ihletében, végre nem gázolni át mindenen
valami homályos végcél érdekében. "Van időnk élni"- ez lenne az új szépség,
amit a posztmodern keres.
Irás és elnémulás mint élet és halál. Az irodalomnak nevezett tágas játéktér
elsősorban írás, olvasás sokak részéről, vagy nem olvasás még többek részéről.
Az irodalom közös tapasztalata, hogy élünk:írunk, olvasunk, nem olvasunk...
majd meghalunk (elnémulunk, letesszük a lantot...) 
Belátás és alkalmazás, világszemlélet és szépirodalom, lényeg és megjelenítés...
A szerző önmaga szövegbirodalmát építi elrontott napjai törmelékeiből.

                                         xx
    Csontig fázom, sötét csomagban geológiai gondolatok s plátói ideák. Tenyerem
megváltása, lámpák csattogásai, lecsúszóhelyettesítések a térkitöltés mesterművei.
Élő zsigerek, piros tüzek kusza rendjei hevernek.
    Gondolat nyakak a gravitációs térben felfelé zuhannak,szállnak és lesznek
csillapíthatatlanul cselekvők a lét ködös lélegzetében.
Telelni vonultak a halandók. Csend lakja a csontjaimat. Az éj emlékein gondolat
ébred. A Nap akár az átok, apró eső, ázott meztelenség. A fényben folttalan szelíd
fáradság. Titkokat rejtő délután. Árnyas helyeken térdreborúlva, rákvörös válaszok
vérszínű hullámai gyötrődnek. A hús forró elmémet borítja. Aközöny világitótornyain
hullámok suhannak s életemre törő vizek partjain pihenek. Dalom sincs. Égnek a
nyárra omlott almafák, álmuk a fű álma. Hallgatom őrületeimet, önmagáról szól létezésem.
    A gondolatok mindig az érzelmek árnyékai is. A legmélyebb boldogság szomorúságát
ismerni a magány hangjának csengése.
    Elejtett ezüst peng a forró kövezeten, üst csörömpölése, finom nesz, durva beszéd.
    Pörsenéses mosoly, idegeket tompító élvezet, óvatosságot kikezdő szükség,
lassan erjedő nyugalom, távoli vidékek gyümölcsét, kétségek utólsó szikráit áhitatnak
álcázott alázat védtelenségével védi. Cselekvés rejtelmei bonyolódnak,hiszékenység
mákonyát az értelem kikezdi.
    Ha emlékeink konstruálják öntudatunkat mindig a jelen pillanat írja meg múltját,
interpretálja újra vagy felejti el a múlt egyes darabjait, a nyelv pedig eltávolít
a valóságtól és megteremti a beszélő szubjektumot:
                                                                                

                                    Korkép

                                A szél sima teste
                                mint számok törvénye
                                a végzés visszhangja
                                pengeéles fogak     

                                Apám és őseim
                                súlytalan halottak
                                a sötét felhőkből
                                pelyhes vizek folynak
                                 .................................
                                s túlélhető e kor.       

    A költészetben az alkotótevékenység intellektuális principiuma szervezi egységgé
az adott tárgyi világ és a nehezen megragadható belső élet kétpólusú szerkezetét.
A gondolati redőzöttséget a tárgyszerűség és a metafórikus beszédmód egymásba
fonódása teremti meg, mely a trópusba kódolt energia segítségével bontakozik ki.
Ez az energia reprezentációs erővonalakat képez és a filozófiai hangoltságot
érzékeny, bölcs szövegbe integrálja. A reprezentáció erővonalai alázatra intik a
gondolkodót és a továbbgondolkodót.
    A gondolati dinamizmust a temporalitás kiiktathatatlansága kelti életre és a
tárgyszerű valóság, maga a léthelyzet lassú folyammá válik a reflexió számára.
    A tárgyak jelenlétének hírértéke van, információval képesek behálózni a
körülöttünk lévő világot, az író-gondolkodó a pillanatnyi szituációba szövi bele
magát. Ez az alkotói magatartás a mitikus időben, a nyelv történésében
koncentrálódik és a szavak sűrű szöveteként jelenik meg. Maga a nyelv történése
a legmélyebb redő, melynek kibontása utat nyithat a dolgok lényegének megragadásához.
   A szemlélő költő rejtőzködő poziciójából számot  ad a külső világ felvillanó
és a belső élet rejtett dimenzióiról.
   A szavakkal űzött szövevényes játékot a hermetikus jelhasználat és a folyamatos
szemlélődés képlékeny egymásba játszásának tekinthetjük.

                                    xxx
    A por furcsa szubsztancia, megérdemli a figyelmet. A piszok lenne, mely e
világrész belső lényegét alkotja, vagy maga a föld, mely fel akarna emelkedni a
levegőbe.
    A por lényegét az eső teszi láthatóvá. A barnás-fekete szubsztancia erecskéi
talpunk alatt kígyóznak, kerekekről fröccsenek szét, sárcseppek, melyek az élet
hangzavarában a távozottakra emlékeztetnek.
    Folyik az egydimenziós idő, múltból, jelenen keresztül a jövő felé. Diszkrét
szerkezetében energia sűrűsödik, majd közömbös folytonosságában halad tova.
   Kétdimenziós időben élni lenne jó! Kapaszkodni függőleges felfelé törő időkbe,
elheverni, megnyugodni vízszites jelenekben.
    A szellemi élet többpólusú és rétegződése is több szinten történik. Az idő
és tér viszonyainak alakulása közepette változik viszonyulásunk a világhoz.
Sejthető a kegyetlenül titokzatos a létet átható varázslat, szimmetria, körforgás,
tükör. A sajnálatosan felemelő tény, hogy minden megfejtés, képlet, megoldás,
érvényes suggalat újabb kérdéseket vet föl, valamit lezár és kinyít, felépít és
összetör, mert a teremtés folytatódó mű melyet senki sem minősithet végleg
befejezettnek.
    Ha felmondjuk és ismételjük a már elhangzottakat, árnyékká fakulunk. Az igazi
költő hiába rejtőzik el, versei mindig rátalálnak. A Múzsa, azt keresi meg, aki
retteg tőle, aki bujócskázik vele, a poézis pedig befelé mélyülő természetű,
külső tere lehet kopár és szegényes, befelé tárul végtelenné.
   Hogy egy tér tágas-e vagy egyetlen pillantással áttekinthetőteljesen mindegy,
hiszen a véges tér részesedik a teljes tér tulajdonságaiból. A fájdalmasan
fragmentális térben a barangolás ugyanazt a motívumot, arcot, sorsot fürkészi
újra és újra, sorsunk mégis egymás függvénye és vissszfénye. A lét paradigmájában
végül is választás, egyéni döntés dolga, ki hova áll.