Gondolat diffrakciók. A vágy tengerpartján vallomások,a legtitkosabb érzelmek kinyílvánítását selymes homokdünék lábánál ingerlasszó pányvázza ki. Hevesebb földrengés, ünnep, őrület követi egymást.Kiszámíthatatlanba való bonyolódás, energiát elporlasztó, futó istenségek oltárán áldozunk,áldozatok árán megszerzett szabadságunk vagy kibírja, vagy nem. Vörös villámvonal cikázva szalad. Szabadság kilengését törvényszerűségek szabályozzák, a lengés fokozatos elhalását fizika képletek börtönei fogják be, csak a gondolat száll messze, tágul, ezüstösen tör elő, mint a higany fémöntudatával. A fény a csapda. Fényes felületű szobrok a felkelő Nap felé fordulnak, a mozgás megeleveníti a képeket, a fénytükröződések segítségével tájékozódni tudnak, míg nyeldesik a rájuk spriccelő világosságot. A visszaverődés a sokszorozódással arányosan veszít az élességéből, bizsergő izgalmak az emlékekről, az emlékek pedig az útról verődnek vissza. Az életkor változásaival állandóan mást csodálunk még érdeklődési területünkön is. Nézeteink lassan túlontúl kristályosokká válnak. Kozmikus zene, kettős tükrözés, zenei játék, dupla fénytörés, csillagzene... Elidőzni a szépségnél, elmerülni a pillanat ihletében, végre nem gázolni át mindenen valami homályos végcél érdekében. "Van időnk élni"- ez lenne az új szépség, amit a posztmodern keres. Irás és elnémulás mint élet és halál. Az irodalomnak nevezett tágas játéktér elsősorban írás, olvasás sokak részéről, vagy nem olvasás még többek részéről. Az irodalom közös tapasztalata, hogy élünk:írunk, olvasunk, nem olvasunk... majd meghalunk (elnémulunk, letesszük a lantot...) Belátás és alkalmazás, világszemlélet és szépirodalom, lényeg és megjelenítés... A szerző önmaga szövegbirodalmát építi elrontott napjai törmelékeiből. xx Csontig fázom, sötét csomagban geológiai gondolatok s plátói ideák. Tenyerem megváltása, lámpák csattogásai, lecsúszóhelyettesítések a térkitöltés mesterművei. Élő zsigerek, piros tüzek kusza rendjei hevernek. Gondolat nyakak a gravitációs térben felfelé zuhannak,szállnak és lesznek csillapíthatatlanul cselekvők a lét ködös lélegzetében. Telelni vonultak a halandók. Csend lakja a csontjaimat. Az éj emlékein gondolat ébred. A Nap akár az átok, apró eső, ázott meztelenség. A fényben folttalan szelíd fáradság. Titkokat rejtő délután. Árnyas helyeken térdreborúlva, rákvörös válaszok vérszínű hullámai gyötrődnek. A hús forró elmémet borítja. Aközöny világitótornyain hullámok suhannak s életemre törő vizek partjain pihenek. Dalom sincs. Égnek a nyárra omlott almafák, álmuk a fű álma. Hallgatom őrületeimet, önmagáról szól létezésem. A gondolatok mindig az érzelmek árnyékai is. A legmélyebb boldogság szomorúságát ismerni a magány hangjának csengése. Elejtett ezüst peng a forró kövezeten, üst csörömpölése, finom nesz, durva beszéd. Pörsenéses mosoly, idegeket tompító élvezet, óvatosságot kikezdő szükség, lassan erjedő nyugalom, távoli vidékek gyümölcsét, kétségek utólsó szikráit áhitatnak álcázott alázat védtelenségével védi. Cselekvés rejtelmei bonyolódnak,hiszékenység mákonyát az értelem kikezdi. Ha emlékeink konstruálják öntudatunkat mindig a jelen pillanat írja meg múltját, interpretálja újra vagy felejti el a múlt egyes darabjait, a nyelv pedig eltávolít a valóságtól és megteremti a beszélő szubjektumot: Korkép A szél sima teste mint számok törvénye a végzés visszhangja pengeéles fogak Apám és őseim súlytalan halottak a sötét felhőkből pelyhes vizek folynak ................................. s túlélhető e kor. A költészetben az alkotótevékenység intellektuális principiuma szervezi egységgé az adott tárgyi világ és a nehezen megragadható belső élet kétpólusú szerkezetét. A gondolati redőzöttséget a tárgyszerűség és a metafórikus beszédmód egymásba fonódása teremti meg, mely a trópusba kódolt energia segítségével bontakozik ki. Ez az energia reprezentációs erővonalakat képez és a filozófiai hangoltságot érzékeny, bölcs szövegbe integrálja. A reprezentáció erővonalai alázatra intik a gondolkodót és a továbbgondolkodót. A gondolati dinamizmust a temporalitás kiiktathatatlansága kelti életre és a tárgyszerű valóság, maga a léthelyzet lassú folyammá válik a reflexió számára. A tárgyak jelenlétének hírértéke van, információval képesek behálózni a körülöttünk lévő világot, az író-gondolkodó a pillanatnyi szituációba szövi bele magát. Ez az alkotói magatartás a mitikus időben, a nyelv történésében koncentrálódik és a szavak sűrű szöveteként jelenik meg. Maga a nyelv történése a legmélyebb redő, melynek kibontása utat nyithat a dolgok lényegének megragadásához. A szemlélő költő rejtőzködő poziciójából számot ad a külső világ felvillanó és a belső élet rejtett dimenzióiról. A szavakkal űzött szövevényes játékot a hermetikus jelhasználat és a folyamatos szemlélődés képlékeny egymásba játszásának tekinthetjük. xxx A por furcsa szubsztancia, megérdemli a figyelmet. A piszok lenne, mely e világrész belső lényegét alkotja, vagy maga a föld, mely fel akarna emelkedni a levegőbe. A por lényegét az eső teszi láthatóvá. A barnás-fekete szubsztancia erecskéi talpunk alatt kígyóznak, kerekekről fröccsenek szét, sárcseppek, melyek az élet hangzavarában a távozottakra emlékeztetnek. Folyik az egydimenziós idő, múltból, jelenen keresztül a jövő felé. Diszkrét szerkezetében energia sűrűsödik, majd közömbös folytonosságában halad tova. Kétdimenziós időben élni lenne jó! Kapaszkodni függőleges felfelé törő időkbe, elheverni, megnyugodni vízszites jelenekben. A szellemi élet többpólusú és rétegződése is több szinten történik. Az idő és tér viszonyainak alakulása közepette változik viszonyulásunk a világhoz. Sejthető a kegyetlenül titokzatos a létet átható varázslat, szimmetria, körforgás, tükör. A sajnálatosan felemelő tény, hogy minden megfejtés, képlet, megoldás, érvényes suggalat újabb kérdéseket vet föl, valamit lezár és kinyít, felépít és összetör, mert a teremtés folytatódó mű melyet senki sem minősithet végleg befejezettnek. Ha felmondjuk és ismételjük a már elhangzottakat, árnyékká fakulunk. Az igazi költő hiába rejtőzik el, versei mindig rátalálnak. A Múzsa, azt keresi meg, aki retteg tőle, aki bujócskázik vele, a poézis pedig befelé mélyülő természetű, külső tere lehet kopár és szegényes, befelé tárul végtelenné. Hogy egy tér tágas-e vagy egyetlen pillantással áttekinthetőteljesen mindegy, hiszen a véges tér részesedik a teljes tér tulajdonságaiból. A fájdalmasan fragmentális térben a barangolás ugyanazt a motívumot, arcot, sorsot fürkészi újra és újra, sorsunk mégis egymás függvénye és vissszfénye. A lét paradigmájában végül is választás, egyéni döntés dolga, ki hova áll.